A Könyvhétre (2013. június. 6-11.) jelenik meg Lőrinczy Judit Ingókövek című regénye az Ad Astra kiadó gondozásában. Én végeztem a második kör korrektúrát, és mivel az olvasó énem ilyenkor nem tudom elzárni egy szekrénybe, egyúttal kukkoló módjára olvastam is a könyvet, ennek kapcsán pedig kérdések merültek fel bennem. Így jött lére – afféle előretolt helyőrségként – ez az interjú.

 Végigszántottam Judit blogjait, internetes írásait, végignéztem a galériáját és még több kérdésem lett – fokozatosan kirajzolódott előttem egy sokoldalú, kreatív és két lábbal a földön álló ember képe, aki sokat és sok mindenről ír – önmagáról viszont keveset és azt is rejtve árul el. Kíváncsi voltam és még kíváncsibb lettem Lőrinczy Juditra, JudLorinra mint íróra, festőre, alkotó emberre – és persze a regényére is.

 - Judit, polgári foglalkozásodat tekintve jogász vagy, szabadidődben festesz (többek között borcímkéket és könyvborítót is), rajzolsz, fotózol, és persze írsz. Hogyan férnek meg egymás mellett a munkád és a hobbijaid? Mesélj róluk!

 A munkám folyamatos odafigyelést, egyszerre sok információ észben tartását és alkalmazását igényli. Teljesen más, mint a szabadidőmben űzött tevékenységek. A festés, írás számomra mindig kikapcsolódás, ilyenkor elsősorban a magam szórakoztatására alkotok. Ezek is igényelnek koncentrációt, de másfélét, mint a munkám. Az tény, hogy viszonylag ritkán unatkozom. Borcímkéket és könyvborítót viszont nagyon ritkán készítek, és fotózni sem járok el kifejezetten e célból (ha járok valahol, akkor készítek képeket). Rendszerint inkább a saját ötleteimen dolgozom – rengeteg vázlatom várja, hogy végre megfessem, megírjam őket.

 - Mióta foglalkozol írással?

Középiskolásként rengeteg olvashatatlan verset írtam, a több százból talán egy-kettő vállalható (néhány meg is jelent). A prózára több mint tíz éve „nyergeltem át”, azóta írtam több mint húsz novellát és három regényt. A novellákon kívül a harmadik regénykéziratom az, amelyik most eljutott a megjelenésig.

- A blogbejegyzéseidből kiderül, hogy elég széles skálán mozogsz; nem csupán regényt (sőt, nekem úgy tűnik, elsősorban nem azt) írsz, hanem novellákat, drámát, színművet, verset és esszéket is. A Negyvenhárom másodperc című drámád Londonban is bemutatták, egy angol nyelvű novellád pedig megjelent az ISF blogon. Mennyiben más ilyen különböző műfajokban, műnemekben alkotni? „Az egész élet a regényírás ellen dolgozik.”

Verseket már rég nem írok, elmúlt az az időszak és késztetés, illetőleg beláttam, hogy nincs költői vénám. A drámaírás is inkább rövid (vagy fel-fellángoló?) kitérő számomra. Elsősorban prózában gondolkodom. Azt pedig a téma, az ötlet és a karakterek döntik el, milyen hosszú lesz: regény vagy novella, vagy a kettő között. Ezek közül a legjobban a regényírást élvezem.

A regényről:

- 2008-ban kezdtél foglalkozni az Ingókövekkel. Hogyan alakult ki benned a témája?

Egy írókör tagjaként felvetettem – feladatként – a csapatnak, hogy mi lenne, ha olyan fantasy vagy sci-fi novellát írnánk, ami a második világháborúban játszódik. (A fantasy – főleg hazánkban – gyakran inkább középkorias környezetet, a sci-fi jellemzően futurisztikusat vagy jelenkorit ábrázol). A feladatra végül csak egy tag írt (nem én), később az írókörből kiszálltam, de az ötlet (vagy inkább felvetés) továbbra is motoszkált bennem. Évek teltek el, míg megérett bennem a másik nagy, engem foglalkoztató téma, a város. Régóta szerettem volna írni egy városi fantasyt, és amikor rájöttem, hogy mindezt a második világháborúval lehetne „kombinálni”, a helyszín, a konfliktus, az időpont egyszerűen adta magát: Sztálingrád.

- A regényed hiteles, alapos munka, például a katonai szlenget is beleszőtted a szereplőid beszédébe. Meddig tartott a kutatómunka, milyen forrásokat használtál? Mennyi a valóság a könyvben és mennyi a képzeleted szüleménye?

Elsősorban magyarul elérhető, a csatát feldolgozó szakkönyveket forgattam (pl. Guido Knopp, Anthony Beevor írásait), a frontot megjárt emberek jegyzeteit olvastam (pl. Vaszilij Grosszman, Manszur Abdulin). Aztán ott voltak a térképek, filmélmények… Bő fél év is eltelt, mire elkezdtem vázlatot írni, kigondolni a fontosabb karaktereket. A hitelesség – vagy inkább hihetőség – érdekében a csata menetét hűen kellett követnem, ez a történéseket is eléggé meghatározta. (Nem alternatív történelmi regényről van szó). A főszereplők fiktívek, de megemlítődnek, sőt, felbukkannak a valóságban élt személyek is. Ugyanígy a helyszínek egy része konkrét, a valóságban is létezők, míg más helyekhez hasonlók lehettek. A célom az volt, hogy az olvasó végső soron ne tudja eldönteni, ne is akarja eldönteni, melyik rész valóság, melyik fikció; a frontkatonák jegyzeteiben sokszor olyasmiket olvastam, amik önmagukban szürreálisak, hihetetlenek, miközben megtörténtek.

- „Ha lesz kiállításom, már tudom, hogy a képek többségén városok lesznek láthatók.” – Az Ingókövekben is kulcsszerepe van a városnak. Önálló létezőnek tekinted a városokat, amelyeknek van valamiféle "személyisége"? Vannak olyan városok, amelyekhez kötődsz?

Valóban van bennem egy ilyen érzet, de ezt nehéz megmagyarázni. Ahhoz hasonló, mint amikor találkozol valakivel, és kialakul egyfajta szimpátia vagy éppen ellenszenv. Ez nem függ a városban élők hangulatától, sem attól, hogy a város mennyire van rendben tartva. Szerintem ilyen „városélménye” sokaknak van, nem véletlen, hogy a hazai fantasy írók gyakran választják Budapestet helyszínnek, és a város már-már szereplővé lép elő. Én három városban éltem hosszabb ideig: Szolnokon, Szegeden, és most Pécsett. Utóbbihoz kötődöm. Azonnal éreztem, hogy itt a helyem, pedig akkor még nem ismertem itt senkit sem. Aztán vannak városok, ahol csak megfordultam, mégis kialakult egyfajta „kölcsönös vonzalom”, ami viszont nem jelenti azt, hogy tudnék ott élni, mint London, Santiago de Compostela, Szirakuza. És vannak városok, amelyek távolról vonzanak, és remélem, lesz egyszer alkalmam eljutni oda.

- A történetben metaforaként többször felbukkan az ingókő, illetve ingókövek. Miért ezt a szót választottad címnek?

Olyan címre volt szükségem, amelyik rövid, megjegyezhető, nem téveszthető össze, és ha beszélnek a regényről, ezzel az egyetlen szóval is könnyen meg tudják nevezni. Voltak más címötleteim is, de azok túl hosszúnak bizonyultak. Az ingókő ugyanakkor vizuális és átvitt értelmű szimbólum egyszerre: Sztálingrádban sok lerombolt épület még álló része egyensúlyozott néhány téglán, és az élet is néha csak egy talpalatnyi helyen, egyetlen pillanaton, egyetlen szón múlik. A háborúban különösen.

- Ez az első fantasztikus regény a sztálingrádi csatáról, ám a misztikus-mágikus szál nem erőteljes. Miért?

A megírás során volt egy pont, amikor a történet nagyon megindult a fantasztikum felé, direkten jelentek meg mitikus lények, mágusok, látók, de ezt visszanyestem. Nem illett az eredeti koncepciómba. Aztán arra is ráébredtem, hogy akár történelmi regényt is írhatnék, de a fantasztikus szálat ehhez teljesen el kellett volna hagynom. Ezt üresnek éreztem volna. Ehelyett egy nem tolakodó, de mindvégig jelenlévő, és a második felében tudatosuló, mágikus szálat szőttem. Enélkül nem volna teljes a regény. E szál olyan, mint a városélmény: úgy teszünk, mintha nem létezne, miközben a lelkünk mélyén elfogadjuk.

- „A magaspolitika sodrásában ott a tehetetlen, kiszolgáltatott egyén.” A regényed karakterközpontú, és a jellemfejlődés mellett azt is bemutatja, hogy a német katonák is emberből vannak, nem vérszomjas szörnyetegek, erre az egyik orosz szereplő, Vaszilij is rácsodálkozik. Te mit gondolsz a német katonákról?

A kollektív felelősség mindenkor elvetendő, és senkit sem ment fel az, hogy parancsot teljesített. Ugyanakkor mit sem ér számos tábori lelkész, katona lelkiismerete, hiába próbálták akadályozni a civil lakosság lemészárlását, sokat nem tehettek. Nem vették le az egyenruhájukat (hogy is tehették volna?), ők is mentek és harcoltak tovább. Ugyanígy az oroszok, ukránok, sőt, a magyarok sem voltak szentek. Nekem a nagymamám mesélte: hazajött a frontról egy magyar katona, és azt mondta a falubelieknek, ha az orosz idejön, és azt teszi, mint a magyar kint ővelük, az Isten irgalmazzon nekünk.

Mint békeidőben, ott is akadtak rosszindulatú emberek, sőt, szörnyetegek, és – a megváltozott körülmények, a büntetlenség tudatában a tömeges lealjasodás ellenére – emberségesek is. Az orosz a sajátjait is halomra lőtte, ha visszafordultak a megrémült katonák. Az ukránok felszabadítóként üdvözölték a németeket, mert annyira szenvedtek a szovjet elnyomástól.

Mivel az egyén szintjén a felelősöket megtalálni minden egyes aljas tettért lehetetlen, a kollektív bűnösség, megbélyegzés felé fordulunk. Ez az általánosítás ugyanakkor fordítva is működik: kollektíven mitizálunk és igyekszünk áldozatként feltüntetni egész népeket, hadsereget, figyelmen kívül hagyva az övéik által elkövetett, ugyanolyan bűnöket.

- Hogyan viszonyulsz a szereplőidhez?

Alapvetően karakterközpontúan írok, tehát számomra általában fontosabbak a karakterek, mint az ötlet. Ezért amikor befejeztem a kéziratot, szabályosan hiányoztak a főszereplők. Mindegyiküket kedveltem valamiért, de ez nem jelenti azt, hogy ha ők létező személyek volnának, és ennyit tudnék róluk, mint amennyit íróként tudok, tényleg kedvelném őket. Többüknek vannak kezelhetetlen tulajdonságaik, olykor hazudoznak, folt esett a becsületükön… De közben vannak elveik, céljaik, érzéseik, kínozza őket a lelkiismeret.

- Sok magyar szerző angolszász álnevet használ, te viszont maradtál a saját nevednél. Miért döntöttél így? Továbbá nagyon sok női sci-fi, fantasy szerző férfi álnév alatt adja ki a műveit. „Ha egy nő érvényesülni akar, akkor kénytelen úgy viselkedni, megjelenni, cselekedni, mint egy férfi”?

Az Ingókövek háborús regény. Az írónőkről alkotott sztereotípiákba nem igazán fér bele még az sem, hogy egyáltalán sci-fit vagy fantasyt ír. Vagy ha igen, akkor az inkább romantikus misztikus, mostanság menő, fiatalos olvasmány. Az Ingókövek ennek szöges ellentéte. A célközönség sem elsősorban a női olvasók, habár sokak szerint a nők többen és többet olvasnak, mint a férfiak. Ezért is kellett elgondolkodnom az álnéven. Ez semmiképpen sem lett volna angolszász – a téma, az ötlet, a helyszín és a szereplők sokkal inkább orosz férfi álnevet indokoltak. A felmenőim között vannak oroszok, az ő családnevüket használtam volna fel.

Listát írtam, mi szól az álnév mellett és ellene. Végül azért döntöttem a saját nevem mellett, mert az eddigi megjelenéseim is – egy kivétellel – a saját nevemen láttak napvilágot, és hosszú távon az is valószínűtlen, hogy még egy olyan regényt írnék, ami orosz férfi álnevet kíván. Az álnevek használata a hazai fantasztikus írók berkeiben egyébként eltűnőben van. Ma már az internet révén egy perc alatt kiderítik, hogy nem külföldi íróról van szó. És végső soron a kiadó is gondban lett volna, hogyan szervezzen bármilyen eseményt, amin nekem, mint írónak érdemes volna ott lennie…

- A blogodban azt írtad – illetve egyetértettél Mary Robinette Kowal állításával – miszerint a piac és a közönség nem ugyanaz. Kinek ajánlanád, kinek szól a regény?

Azt hiszem, mindazokat érdekelheti az Ingókövek, akik szeretik a történelmet, különösen érdeklődnek a történelemnek ezen időszaka iránt, és egyúttal nyitottak némi fantasztikum felé is. Az Ingókövek nem habkönnyű olvasmány, a téma ezt már önmagában „elintézi”, és szükségszerűen sok a leírás, kevesebb a párbeszéd, ami pergővé tehet egy regényt. De aki elolvassa, az garantáltan egy másik világba fog csöppenni. A próbaolvasók közül többen jelezték, hogy még napok múlva is a hatása alatt álltak – ez tényleg így lehetett, mert én is hasonlóképpen jártam a forrásokkal.

- Többen kérdezték tőlem, mennyire hasonlít a műved a Marija Morevna és a Halhatatlanhoz. Szerintem azon kívül, hogy mindkettő a második világháborúban játszódik és az Ad Astránál jelent meg, teljesen különbözik, én inkább a Holt lelkekkel hoztam párhuzamba. Szerinted helytálló valamelyik összehasonlítás?

A Morevnával szerintem semmiképpen, ráadásul a Morevna csak részben játszódik a második világháborúban, és az én várakozásaimmal ellentétben Valente a leningrádi csatából is igen keveset mutat (nem is nagyon volt célja). A Morevna sokkal inkább népmesei motívumokat feldolgozó fantasy, semmint történelmi olvasmány, egyébként egy nagyon szépen megírt regény.

A Holt lelkekkel sem látok párhuzamot, mivel Gogol – szükségképpen – teljesen más korszakról ír, és a Holt lelkek üzenete is egészen más.

- Miket szeretsz olvasni, melyek a kedvenc regényeid? Hatottak-e rád, esetleg az Ingókövekre?

Az olvasmányaim vegyesek, sajnos olvasásra nagyon kevés módom nyílik, olyankor igyekszem képbe kerülni, illetőleg valamelyest képben maradni a fantasztikus irodalommal. A fantasy és a sci-fi az ötletek irodalma, gyorsan változó, klisékké merevedő témákkal, olcsó megoldásokkal, felvetésekkel, amelyeket mások már sokkal jobban megírtak, ezért nem érdemes újra lerágni a csontot. Az Ingókövekre közvetlen hatást egyik olvasmányélményem sem gyakorolt, ugyanakkor az évek alatt rám több is, amelyek miatt egyáltalán a várostéma, a szigorú nézőpontkarakterek alkalmazása és a leírás felé fordulás kialakult bennem (pl. Gaiman, Miéville, Martin, Beagle, Simmons, Herbert). Sok kedvenc olvasmányom van, ha tetszik, amit olvasok, akkor éppen az a kedvencem.

- Egy hülye kérdés a végére: mit gondolsz a történelemről?

Egyáltalán nem hülye kérdés. Azt gondolom, a történelem az egyesülések és szétválások váltakozása, de a lépték egyre növekszik. Egy napon nem valamely kis közösség, ország vagy földrész lesz a tét.

Ha érdekelnek Judit további írásai, vagy a képei is, látogass el a blogjára vagy a galériájába.

Hollósy Amadea

- Hogyan került az Ad Astra látókörébe az Ingókövek?

Juditot - mint a fiatalabb sci-fi és fantasy író generáció sok tagját - már korábbról ismertem, lényegében majdnem a kezdetektől követtem az írói pályafutását. Nagyon érdekes, hogy a kezdeti szürreális fantasy után a sci-fi és a drámák felé fordult, de az Ingókövekkel visszatért a kezdetekhez, és egy olyan hangulatú regényt adott le, amelynek rezgései a legelső tőle olvasott novellát (Fúj a szél, szól a hegedű) idézték meg. 

Amikor az Ingókövek készen lett, elkértem (vannak páran, akiknek a kéziratára mindig szakítok időt, ő is közéjük tartozik), és azonnal láttam, hogy mennyire különleges anyagot adott, nemcsak témáját tekintve, de magához képest is: szintézise a realista, precíz Jud és a bizarr fantáziavilágot megelevenítő másik Jud elméjének.

- Ez az első magyar regény, amely a kiadónál jelenik meg.

Igen, de remélem, nem az utolsó. Végeredményben ugyanúgy válogatok magyar kéziratok között is, mint a külföldiek között: ha a témája új, innovatív és igényesen van megírva, akkor van esélye a megjelenésnek. Az Ingókövek jókor jött, a kiadóban mindannyian szerettük.

- Hogyan zajlott a szerkesztés? Mennyi időt vett igénybe és mennyit változott a történet?

Szerkesztéskor újra elolvastam a regényt, és egyszerre javítottam mondatszinten és szerkezeti szinten. Szerencsére főleg áthangolni kellett, eltolni pár kis hangsúlyt, megalapozni későbbi eseményeket. Csak néhány plusz jelenet került bele és bővült tovább, és kicsit nagyobb hangsúlyt kapott bizonyos szereplők belső világa. Utána volt még néhány javítási kör, de akkor már nem változott számottevően a szöveg.

- Milyen volt Judittal együtt dolgozni?

Szerzőből alapvetően kétféle van: az egyik, amelyik érti a szerkesztést és kollégának fogadja el a szerkesztőt, és a másik, aki legalábbis bizalmatlanul tekint rá, akár egy ellenségre. Judit az első csoportba tartozik, neki magának is van szerkesztési tapasztalata részben az Írókörből (egykori Delta Műhely), részben az LFG.HU-s szerkesztői munkájából adódóan. Pontosan tudja, mit értek arányok, hangsúlyok, nézőpontok alatt, és sokszor neki volt javaslata a javításra, miután a problémát azonosítottuk. Jó volt vele dolgozni, soha rosszabb írót!

- Te kinek ajánlanád a regényt?

Nehéz megmondani, mivel a hazai fantasykiadás más utat követ, mint a nemzetközi, nincsen akkora hagyománya az urban fantasynek, a slipstreamnek. Akiben van történelmi érdeklődés, szereti a mágikus realizmust, az emberek érdeklik inkább, és nem a puskaropogás, és érzékeny a finom utalásokra, nem fog csalódni benne. 

- Többen kérdezték tőlem, mennyire hasonlít a könyv a Marija Morevna és a Halhatatlanra, szerinted van-e hasonlóság a kettő között?

Nem sok, hacsak nem vesszük azt, hogy az egyikben Leningrádot, a másikban Sztálingrádot ostromolják a németek. A Marija Morevna a valóságot is lírai látomásként írta meg, míg az Ingókövekben a varázslat is realista, nem elbűvöl, hanem béklyókat teremt. Marija Morevna el tudott menekülni Leningrádból a mágia által; Sztálingrád viszont épp azzal tart fogva.

- A többi könyvetekhez hasonlóan ez a regény sem könnyen kategorizálható. Te milyen műfaj(okba) sorolnád be?

Ha azt mondom, slipstream, akkor pimaszul kibújtam a kérdés alól... Ha akarom, történelmi regény, ha akarom, szépirodalom, ha akarom, fantasy. Ez így együtt. Regény. Semmilyen doboznak nem akar megfelelni, csak saját magának, és ettől jó igazán.

- Sokan előítélettel viseltetnek a női sci-fi, fantasy szerzők iránt. 

Így van, ennek számos oka van, ebből az egyik, hogy jelenleg egy területen vannak a nők túlsúlyban fantasyban: a paranormális románcok és ifjúsági regények területén, ez pedig óhatatlanul is falakat emel a gondolkodásba, amiken aztán nehéz áttörni. Az előítéleteket az olvasók éppúgy erősítik, mint a kiadók: kétségtelen, hogy fehér, angolszász férfit a legkönnyebb eladni a sci-fi és a komolyabb  fantasy területén. 

- Számodra milyen élményt nyújtott a regény, hogy tetszett?

Nagyon különlegesnek gondoltam, de pontosan nem tudom felidézni, mi volt az első gondolatom, talán Jutka jobban emlékszik rá, mert rögtön felhívtam és összefüggéstelenül áradoztam róla. Az tetszett leginkább benne, hogy gyökeresen mást írt, mint ami itthon megszokott. Nem kardos-varázslós fantasyt, nem tündéres-vámpíros szerelmesregényt, hanem valamit, amivel még senki nem próbálkozott. 

- A jövőben várható más magyar szerzők műve is a kiadónál?

Most zárult le a nyitott hónap, még van néhány kézirat, amit olvasunk, de azt már most látjuk, hogy legalább egy van közöttük, amelyik a mi profilunkba vág. de többet egyelőre nem árulhatok el.

 „A szingularitás egy értelmezés szerint olyan előre jelzett pontot jelent a civilizáció fejlődésében, amikor a technológiai fejlődés annyira felgyorsul, hogy az adott korszakban élők már nem képesek azt teljesen megérteni és megjósolni a fejlődés irányait. A problémával szembesülőkön segíthet néhány szemeszter eltöltése a Szingularitás Egyetemen, melyet Raymond Kurzweil feltaláló és Dr. Peter Diamandis az egyéni űrutazás úttörője alapított a Google a NASA és számos más tudományos szervezet segítségével, néhány hónappal ezelőtt.” (forrás)

A jövőkutató Kurzweil 2005-ben írott, The Singularity is Near című könyvében – amely a 84. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a kiadó gondozásában, A szingularitás küszöbén címmel – fejtette ki elméletét, amely szerint a gyorsuló technológiai fejlődés minőségi ugrást eredményez az emberek életében. A szerző kulcsszerepet tulajdonít az emberi elme emulálásának (utánzásának) és a nanobotoknak, amelyeket az emberi testbe juttatva képesek lesznek a betegségeket megszüntetni, továbbá lelassítani az öregedést.

Kurzweil ennek kapcsán szervezte meg a NASA-val és a Google-lel karöltve a Szingularitás Egyetemét. A három-kilenc hetes kurzusokon a legújabb technológiai vívmányokkal, trendekkel és kutatásokkal ismerkedhetnek meg a résztvevők.

Az egyetem közép-kelet- és dél-kelet európai régió innovációs versenyének egyik győztese egy magyar feltaláló; Juhász Márton GyroSet nevű rendszere a mozgásképtelenek kommunikációját és közlekedését segíti, amely a fejmozgás érzékelésével irányítja a végtagokat.

A programokon a Jean le Flambeur-sorozat írója, Hannu Rajaniemi is részt vesz, aki egy matematikai innovációs cég igazgatója. A Kvantumtolvajt és a Fraktálherceget már magyarul is olvashatjuk.

A szingularitás küszöbén előrendelhető a webboltunkban 30% kedvezménnyel, és a Könyvhéten is kedvezménnyel megvásárolható lesz .

Jane Rogers 2005-ben kezdett foglalkozni a regény alapötletével, egy lánnyal, aki fellázad a szülei ellen és rendkívüli hőstettet akar véghezvinni – vagy rendkívüli áldozatot hozni. Az írás korai szakaszában az is eszébe jutott, hogy a lány akár öngyilkos merénylő is lehet.

Kezdetben nem gondolt arra, hogy a regény társadalomtudatos legyen, a történet magja az volt, hogy egy gyerek független, önálló felnőtté válik, de a szülei még mindig csupán gyerekként tekintenek rá. Ez a fordulópont minden ember életében eljön, ennek a kapcsolatnak a dinamikája érdekelte Jane Rogerst, ahogy a gyermek erkölcsi, szellemi öntudata nő, a szülőé pedig csökken. Az Iphigenia Aulisban ugyanezt a témát dolgozza fel, ezért ebből a műből választott idézetet a regény elejére: „Mi odaát másik új életet, s végzetet mást lelünk.” (Devecseri Gábor)

Szokatlan párosítás, hogy az író 61 éves, regényének főszereplője pedig tizenhat. Tudta, hogy „önállóan” nehéz lett volna hitelesen átadni Jessie hangját, ezért a regény írása közben sok olyan könyvet olvasott, amelynek tinédzser a főszereplője. A legjobb útmutatója Anne Frank naplója volt, amely csodálatosan könnyed hangvételű, annak ellenére, hogy Anne milyen borzalmakat él át.

Jessie karaktere nem felel meg a megszokott sztereotípiáknak, több olvasó nem értett egyet a döntésével, vagy kifejezetten dühítette őket – ez a hatás tudatos az írónő felől, ugyanis nem kedves, szerethető hősnőket alkot, hanem olyanokat, akik harcos természetűek/típusok, és akik ragaszkodnak ahhoz, hogy hallathassák a hangjukat. Mivel az írónő szereti azokat a könyveket, amelyek nem mondják meg az olvasóknak, hogy mit kell gondolniuk, ő maga is ilyet szeretett volna írni.

Az írást a karakterek megalkotásával kezdte; a szereplők közül Jessie apját szerette a legjobban, és korábban úgy tervezte, hosszú szakaszokon keresztül a könyv az ő szemszögéből íródik, és Jessie anyja is kap egy részt. Végül úgy döntött, kihagyja a szülőket, mert bár szerette őket, kiszámíthatónak találta a reakcióikat, és sokkal hatásosabb volt Jessie szemszögére korlátozni a történetet.

A regény műfaji besorolása vitatott, egyesek ifjúsági regénynek, young adultnak tituálják, mások sci-finek – Jane Rogers szerint mindkét kategóriába beleillik, mert a főszereplője tinédzser és a regény stílusa is ennek felel meg, de, mivel a jövőben játszódik, sci-finek is tekinthető.

A könyv egyik kiindulópontja Kauzo Ishiguro szépirodalmi stílusú sci-fije, a Ne engedj el (Never Let Me Go) volt, az írónő imádta a könyvet – amikor elolvasta, maga is ezzel a témával akart foglalkozni. John Wyndham Újjászületés (The Chrysalids) című műve is erős hatást gyakorolt rá. P. D. James hasonló témájú munkáját, a The Children of Ment is elolvasta, részben azért, mert attól tartott, hogy James már megírta azt, amit ő szeretett volna, de csupán annyi a hasonlóság, hogy az általuk ábrázolt világokban nem születnek gyerekek, és ez elegendő teret hagyott a Jessie Lamb testamentumának.

Jane Rogers irodalmi ízlésén erősen érződik, hogy alapvetően szépirodalommal foglalkozik; kedvenc szerzői közé tartozik Dosztojevszkij, Alice Munro, Philip Roth, Katherine Mansfield, Csehov, Tolsztoj, J. M. Coetzee, Anita Desai és John Wyndham.

Hollósy Amadea

Forrás

„Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye...”

Ad Astra Kiadó Soundcloud

Kíváncsi vagy, milyen lenne hangoskönyvben a Marija Morevna és a Halhatatlan? Hallgass bele ebbe a mágikus történetbe Bencze Ilona színművésznő és Buttinger Gergely zeneszerző tolmácsolásában!

Sötét és eleven szerelmi történet, melyben az orosz népmesék mágikus, gyönyörű világa keveredik a sztálini Szovjetúnió kegyetlen valóságával. Oroszországon a háború szele söpör át, és az Élet és Halál birodalma ismét hadba vonul egymás ellen. Marija Morevna a Leningráddá lett Szentpétervárott várja, hogy eljöjjön érte egy kérő - és egy napon az Élet Cárja fel is bukkan a küszöbén.

„Romantikus, véres és tapinthatóan valóságos varázslat szövi át. A Marija Morevna és a Halhatatlan gyönyörű történet.” Cory Doctorow

EGY EMBERLÁNY, AKI HALHATATLAN AKAR LENNI. EGY HALHATATLAN, AKI A HALÁLÁT ŐRZI.

2. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

Zene

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan könyv és e-könyv a webboltban.

Kedves Olvasók!

Hónapok óta sejtettem, hogy eljön a nap, amikor meg kell írnom ezt a levelet, mégis sokáig reménykedtem benne, hogy erre nem lesz szükség. A háttérben folyó munkának köszönhetően kénytelenek voltunk hallgatni, de ugyanennek a munkának eredménye, hogy amit elkezdtünk, folytatódik az Ad Astránál és  a Gabo Kiadónál.

De akármekkora öröm is az, hogy a sorozatok folytatódhatnak két különváló, de egyenként is az Ad Astra szellemiségéhez közel álló, igényes sci-fi/fantasy programon belül, mégis meg kell siratnom az elmúlt másfél évet, épp azért, mert annyira rendkívüli volt, mind a lehetőségeket, mind a könyveket, mind pedig a fogadtatást tekintve – és már pontosan ugyanolyan nem lehet, hiszen az egyik ágtól búcsúzom.

Egyedülálló vállalkozás volt ilyen háttérrel, a szakmai és minőségi szempontokat előtérbe helyezve felépíteni egy kiadási programot, ami aztán olyan csodálatos, elkötelezett és nyitott olvasókat vonzott magához, mint Ti. Minden alkalommal, amikor könyvfesztiválon, könyvhéten, az irodában, irodalmi rendezvényeken, online fórumokon találkoztunk, újra meg újra azt tapasztaltam, hogy olyanokkal beszélgetek, akik hozzám hasonlóan szeretik a jó fantasztikumot, és nem csupán elfogadják, amit nyújtani próbálunk, de értékes meglátásokkal, ötletekkel, lelkesedéssel segítenek is, hogy még többet ki tudjunk hozni abból, ami az Ad Astra volt. Ahogy egyre nőtt az Ad Astra olvasók köre, úgy ismertünk meg egyre több arcot, internetes nicket, felhasználót és vált emberien közelivé a kapcsolatunk Veletek.

A magam részéről őszintén szerettem minden olvasónkat, mert úgy éreztem, ugyanazokat az erőket kapom vissza tőlük, mint amiket én forgatok abba, hogy jó könyveket és jól nyújtsak a sci-fi és fantasy kedvelőinek. Nagyon hittem az Ad Astrában, tán megszállottan is, és igyekeztem figyelembe venni minden visszajelzést.

Örülök, hogy olyan könyveket sikerült kiadnunk, amelyek mind fontos, díjakat és szakmai elismerést maguk mögött tudó, különleges művek, amik, bár nem illeszthetőek bele egyik manapság divatos trendbe sem, mégis olvasókra találtak. Mindegyik gyökeresen más, de egyben azonos: hogy egyik mű sem alkuszik meg, és új utakat tapos ki a zsáneren belül. Mindegyikre büszkék vagyunk, és bár van, amit máshogy csinálnánk utólag, nem sajnáljuk, hogy a nehezebbik utat választottuk a kiadásban.

Nagyszerű és csodálatos élményeket köszönhetek Nektek. Egy részüknek tanúi lehettetek, amikor Hannu Rajaniemi, Cat Valente és Lavie Tidhar írói estjeit szerveztük, amikor ott ültünk a teázóban Lőrinczy Judit könyvbemutatóján, amikor beszédbe elegyedtünk a könyves rendezvényeken, egy másik részüket pedig talán sejtitek – milyen volt latolgatni a címeket, látni az első borítóvázlatokat, izgulni a nyomdában gépindításnál, kézbe fogni a könyveket, elolvasni az első visszajelzéseket, éjszakába nyúlóan készülni a másnapi rendezvényekre.

Amikor már tudtuk, hogy az Ad Astra megváltozik, és nekünk már nincs helyünk benne, kiírtunk egy közvéleménykutatást, amit közel nyolcszázan töltöttetek ki. Volt néhány rész, ahol szövegesen ki lehetetett egészíteni a kérdésekre adható válaszok listáját, és ahol leírtátok, mit szerettek a könyveink közül, min változtatnátok, és mivel vagytok elégedettek. Összeszorult szívvel olvastuk ezeket a válaszokat, mert éreztük, hogy mi már nem fogjuk tudni megtenni a következő lépéseket, hogy még jobbá tegyük az Ad Astrát a számotokra. Nagyon szépen köszönjük az összes üzenetet, és megőrizzük őket: a leveleket, amik bátorítottak, lelkesedtek és amelyek kritikáikkal együtt is mind arról árulkodtak, hogy hisztek bennünk és a munkánkban.

Remélem, bizalmatokkal és támogatásotokkal az utánunk következő stábot is megtisztelitek, és szeretettel fogadjátok az új könyveket.

Rendkívüli emberekkel dolgozhattam együtt ezalatt a másfél év alatt: nagyszerű munkatársakkal, írókkal, fordítókkal, művészekkel, zeneszerzővel, filmesekkel, újságírókkal, könyvesbloggerekkel, korrektorokkal, lektorokkal, tördelőkkel, tipográfussal, kézművesekkel, irodalmi ügynökökkel, programozókkal, marketingesekkel, steampunkosokkal és még rengeteg emberrel, akik mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a könyvek és a hozzájuk kapcsolódó események emlékezetesek legyenek és minél nagyobb élményt jelentsenek a számotokra.

Felbecsülhetetlenül sokat adott nekem ez a másfél év, mind szakmai, mind emberi téren, és bár itt és most nem folytathatom a munkát, megerősödve és ajándékokkal távozom, és azon leszek, hogy a Gabo Kiadónál ugyanolyan maximalizmussal és elkötelezettséggel végezzem a munkámat, mint ahogy az Ad Astránál tettem.

Mindent őszintén és teljes szívből köszönök Nektek.

Kleinheincz Csilla (Hanna)

volt szerkesztő

Kedves SF-olvasók, kedves Olvasóink!

Örömteli bejelentéssel kezdhetem: az Ad Astra kiadó pár hónap „hallgatás” után hamarosan új könyvekkel jelentkezik. A hallgatás oka az Ad Astra új kiadási stratégiájának kidolgozása, az új regények kiválasztása és előkészítése volt. Ennek a folyamatnak a végén most már bátran bejelenthetjük, idén legalább hat könyvet fogunk a figyelmetekbe ajánlani, illetve a kezetekbe adni.

Lesz, ami változik az eddigiekhez képest, és lesz, ami nem. Kezdjük a külsőségekkel: kicsit igazítottunk a megjelenésen, figyelembe véve a piaci helyzetet és a nyomdatechnika kívánalmait. Ezzel együtt viszont marad a tartalom, a tematika és az igényesség, melyre továbbra is törekszünk. Azaz kortárs science-fiction írók műveiből válogatunk majd, lehetőség szerint a legfrissebb és a legjobb alkotásokat „levadászva”.

Pár sorozatot, amit megszerettetek, folytatunk, illetve befejezünk. Ősszel megjelentetjük Hannu Rajaniemi trilógiájának harmadik részét, illetve Vernor Vinge Deepness in the Sky című gigantikus regényét. A „régi” szerzők mellett azonban újakat – úgy értve: hazánkban kevéssé vagy egyáltalán nem ismert szerzőket – is bevezetünk. Hogy kik lesznek ők, arról a szerződések aláírása után rögtön tájékoztatunk benneteket.

A kiadói profiligazítás során a hard SF regények mellett közkedveltebb témák felé is nyitunk, ezért a megjelenő kötetek tematikai sorozatokba szerveződnek majd. Ezt az újdonságot a jobb eligazodás kedvéért vezetjük be. Tudományos könyv is érkezik: Nick Bostrom Szuperintelligencia című könyvének megjelenése szintén a második félévre várható. A magyar kiadás szinte az eredetivel együtt lát majd napvilágot.

Az Ad Astra nyit a magyar szerzők felé is: évente egy antológiát szándékozunk megjelentetni ismert és pályakezdő írók novelláiból válogatva. Ezek tematikus kiadványokként készülnek el, az első kötet Falak címmel májusban lát napvilágot, és a Könyvhéten már kapható lesz. Az ezt követő antológia 2045-re fog majd koncentrálni.

Remélem, eddigi olvasóink megmaradnak velünk, és épp úgy megtalálják majd a kedvüknek való köteteket, mint eddig. Továbbra is számítunk véleményetekre, amit e-mailben vagy a könyves találkozókon akár személyesen is elmondhattok nekünk. Én személy szerint nagy örömmel vágtam bele a szerkesztői munkába. Tartsatok velem, tartsatok velünk ebben az irodalmi kalandban!

Szélesi Sándor

szerkesztő

SFFWorld: Röviden összefoglalva, elárulná potenciális olvasóinak, hogy mit akar elárulni Brazíliáról?

Ian McDonald: Ó, semmit. Max annyit, hogy szeretem az országot.  Brazília odaoldalaz hozzád, rázza neked a seggét, majd rávesz, hogy hívd meg egy italra. Másnap reggelre pedig egy kis nemi betegséggel leszel gazdagabb. A pénztárcád eltűnt, hiányzik az egyik veséd, de a pokoli menet örökre beég az emlékeid közé. Az a pokoli menet...

SFFWorld:  A River of Gods című regényéhez India szolgáltatta a hátteret, a legutóbbihoz pedig Brazília. Miért ezt az országot választotta?

Ian McDonald: Brazília nagy. Brazília szexi. Brazília király, parás, játékos és erős egyszerre. És ha ez nem lenne elég, valódi türelem-nagyhatalom.  Az, hogy Indiához hasonlóan (ahol a River of Gods játszódott) kívül esik az Egyesült Államok mentális látókörén, azonnal megszerettette velem az országot.  Teljesen más fekete kultúrája van, mint ami az Államokban élő feketéknek. Sokszínű és erős. Saját nyelve van, melyen tökéletesen ki tudja fejezni a kultúráját. Viharos a történelme, mégis ott épült ki bolygónk legsokszínűbb nemzete.  A brazilok hozzáállását a bőrszínhez érdekesnek találtam. A fordítottja a mi északi felfogásunknak („Ha nem vagy fehér, akkor feketének kell lenned.”). Brazíliában ha nem vagy fekete, akkor csak fehér lehetsz. „Egy csepp tej”, ahogy mondani szokták. Ki nem állhatom ezt a BRIC kifejezést, mert úgy hangzik, mint valami gazdasági előadás. Én biztosan nem adok hitelt neki, mivel elavult, és a népszerű közgazdászok szerint „elég messze lemarad a görbétől”.  Hatott rám a gyorsan fejlődő kvartett egyik (talán legkevésbé számító) tagja, mert az írás szempontjából Brazília tűnt a legérdekesebbnek. Kína nem érdekelt, mert túl jól ismert. India a kutatásaim során egy rövid, éles sokkot hagyott bennem. Mindent láthattam, minden ott volt a kijelzőn. Ragadd meg, vagy hagyd ott, a te döntésed. Brazília megbűvöl, elcsábít, úgy kúszik a bőröd alá, hogy még hónapokkal később is az lesz a benyomásod, hogy az emberek kicsomagolnak a bőröndjükből. Az isten szerelmére, mozival ellátott reptereik vannak! Mit nem lehet szeretni benne?

SFFWorld: Hány éves kutatással járt a Brasyl megírása?

Ian McDonald: Hárommal. Tisztelem azokat a szerzőket, akik képesek kiadatni évi két regényt. Én sajna nem így dolgozom. Lassú vagyok, átkozottul lassú, és lusta. Sokat olvasok. A lemezgyűjteményem nagysága levonható az adómból. Online magazinokra iratkozom fel,  emberekkel beszélgetek, és igyekszem magamba szívni egy kis nyelvtudást. És természetesen szakértője lettem a brazil futballnak (na, ez az igazi labdarúgás, nem az, ahol rúgás helyett kézzel dobsz). Ez tart két évig, csak utána kezdek el írni. Naponta két oldalt haladok.  Dolgozom (be kell vallanom: valójában televíziós szerkesztő és producer vagyok. Én vagyok Marcelina a regényből.), és ez nekem elég. Ez még egy év, de persze függ az emberi gyengeségeimtől. És persze az ottlétem hosszán...

SFFWorld: A River of Godshoz viszonyítva mennyi kihívás volt minden egyes részletet a helyére illeszteni a Brasylban?

Ian McDonald: Senki sem tud minden egyes részletet a helyére illeszteni! Minden tudás helybéli forrású. Öt mérfölddel  odébb élnek olyan emberek, akik olyanokat tudnak a környékről, melyeket én nem. Ennek az az oka, hogy ők ott élnek. Én csak abban reménykedhetek, hogy sikerül a hangot, az érzést és a gondolkodásmódot megragadnom. A kutatásod nyolcvan százalékát úgysem fogod felhasználni. Kidobhatod, vége! Csak a húsz százalékod fogod használni, de fontos eldöntened, hogy melyik húsz százalékot.

SFFWorld:  Hogy pattant ki a fejéből a Brasyl megírásának ötlete?

Ian McDonald: Nem akartam River of Gods 2-t írni, és el akartam távolodni az olyan ismert területektől, mint Kína vagy Indonézia. Plusz már régóta brazilofil vagyok. Vonzott egy olyan SF ötlete, melyben egy ország  a jövő nemzetének hiszi magát. Brazília egyike a legsci-fisebb országoknak, melyet el lehet képzelni az oldschool 2001: Űrodisszeiás értelemben. Sao Paulo pedig a Blade Runneres értelemben SF-es. Láttatom, hogy állt össze a fejemben.  A változó valóságok, melyről eszembe jutott az e-hulladék ötlete, és az e-hulladékból következett a k-hulladék. Ez utóbbit akkor öntjük a szemétbe, mikor a kvantumtechnika már széles körben elérhetővé válik. Ezek az ötletek egymást szülték.

SFFWorld: Honnan jött az ötlet, hogy egy 18. századi jezsuita misszionáriust tegyen meg egy sci-fi regény központi alakjának?

Ian McDonald: Szeretem a 18. századi dolgokat. Mindig is úgy gondoltam, hogy  ebben a korban mutatkozott be leginkább a modern nyugati világ intellektualitásában és politikájában.  A viktoriánusok testesítették meg leginkább a század technológiai és gazdasági átalakulását. Viszont a Felvilágosodás kezének ökölbe szorulása engem is elszomorított.

Luis Quinn az egyik utolsó szereplő volt, akit kitaláltam. Javában benne voltam a kutatómunkában, és a 2006-os és 2032-es szekciót már kidolgoztam, mikor belémcsapott a gondolat: a sztori zsinege még hiányzik harmadikként a kész kötélből. Plusz jó bulinak tűnt SF-et írni a 18. századi Brazíliáról. Vad időszak volt. A portugálok, a spanyolok, a hollandok és a franciák harcoltak egymással az Amazonas-medencéért és a tengerpartért. Lehetetlen erről a korszakról írni a jezsuiták bevonása nélkül. A Guarani Missziók a Parana-folyó menti népekkel a Föld első, teljes egészében írástudó közösségei voltak, de később elsöpörték őket a portugál rabszolga entradák. A misszionáriusok harcos szerzetesek voltak, és felennyira sem voltak kedvesek, mint Jeremy Irons A misszióban. Ha tehették, nem hagyták ki a bunyót.

A regény nagy része tényszerű, vagy legalábbis történelmi ihletésű. Dr. Robert Falcon nem létezett, de a testvére, Jean-Baptiste már igen. Ő fedezte fel a programozható szövőszéket évekkel Jacquard előtt. Voltak rivális expedíciók is Dél-Amerikába, hogy bizonyítsák a Föld gömbölyűségét. Volt egy úszó bazilika is a Rio Negrón. Mindennek tudatában kár lett volna nem megírni, nemde?

SFFWorld: Milyen nehéz volt Edson, Marcelina és Luis atya történetét időn, téren  és a valóságon át szőni? Mindent összerakni igencsak ambiciózus törekvés volt.

Ian McDonald: Ez az író egyik trükkje.  Abban is segít, hogy egy csomó dolgot fölvázoljak, mielőtt leírnék akárcsak egyetlen szót is. Mindig elvarrtam egy szálat, mielőtt megkezdtem volna egy másikat, majd úgy rendeztem őket, hogy egy csomópontban összefonódjanak.

SFFWorld: Legutóbbi interjúnkban megemlítette, hogy mindig igyekszik megtörni egy zsáner hagyományait, és valami újjal feltölteni azt. A Brasylban mely zsánervívmányokat csavarta ki, vagy törte össze?

Ian McDonald:  A párhuzamos világos sci-fik eszközeivel akartam eljátszadozni. A jelek szerint sok ötlet a párhuzamos világokkal kapcsolatban az elhidegülésből eredeztethető. Olyan világokat teremthetünk, melyek olyanok, akár a miénk, mégis különböznek tőle. Például: Hitler győz, Dél győz, Róma sosem bukik el, a mágia működőképes stb. Tetszett az ötlet, hogy a párhuzamos világok közötti különbség csak pár percen múljon, és hogy az olvasónak talán ki kelljen néznie a regényből, hogy ráleljen a sokra tartott valóságára.

SFFWorld: Honnan jött a k-penge ötlete? Azt kell mondjam, ez az első eset, amikor egy lézerpenge kiagyalóját nem lehet azzal megvádolni, hogy a Star Warstól kölcsönzött.

Ian McDonald: Norman Spinrad The Men in the Jungle című regénye adta az ihletet, melyben volt egy fegyver, a „metszőpisztoly”. Tökéletes gerillafegyver. Abszolút csendes, és képes felbontani az atomokat. Mint egy nagy, láthatatlan kés.  Egy brazilhoz sokkal jobban illett a kés, míg egy kard, nos, abszurdnak tűnt.

SFFWorld: Mivel Brazíliában játszódik a történet, gondolom, lehetetlen volt megkerülni a brazil focit, ugye?

Ian McDonald: Abszolút! A Maracanã Stadion meglátogatása Rióban a regény megírásának legjobb időszaka volt. A szent gyep és a Nagy Tányér  – mely már nem fogad kétszázezer látogatót, mint régen –, és az előtér, ahol a nagy játékosok lábnyomai láthatók (Pele, Socrates, Zizinho, Ronaldo), hihetően voltak a homokba rajzolva. És fölfelé az Amazonason, mérföldekkel odébb körbehajóztunk egy homokos fövényt. Ott a homokban két kapufát láttunk meg. Brazíliában a nagy Bill Shankey idézete érvényesül: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”

SFFWorld: Néhány olvasó nehezményezte a befejezést, mert sok kérdést megválaszolatlanul hagy. De egy regényt, mely időn, téren és a valóságon át vezeti a cselekményt, lehetséges lenne  úgy lezárni, hogy minden szálat elvarr? Nem hiszem.

Ian McDonald: Önnek van igaza. A könyv vége kissé játékosra sikerült. A csapat összeállt, és nem akarok olyan közhelyes SF elemet beépíteni a könyvbe, mely szerint felborul az univerzum rendje. Végül is, a szereplők között van egy szerzetes, egy TV-producer és egy kétbites impresszárió. Meg talán egy minden mögött álló rosszfiú. Ami fontos, az az, hogy most már mind az angyalok oldalán vannak.

SFFWorld:  A Brasyllal visszatért a Gollancz kiadóhoz, aki az Egyesült Királyságban megjelenteti a könyveit. Az Egyesült Államokban változatlanul a Pyr adja ki őket. Mennyire elégedett az Észak-Amerikai marketingjével?

Ian McDonald:  Jó újra a Gollancznál lenni. Nem nagyon várhattam akkora lökést marketing téren az S&S-től, mint amit a River of Gods kapott, úgyhogy az ügynököm  a távozást javasolta. Az Egyesült Államokban Lou Anders egy valóságos marketing erőmű, és mindenhez van hozzáférése. Megírhatod a legjobb könyvet, mely a Biblia után jött ki, akkor sem fog róla tudni senki. Lou minden rivális könyvön átgázol, és ez ki is fizetődik. Hugóra is jelölnek, neki köszönhetően.

SFFWorld: Következő regénye, A dervisház 2027-ben játszódik, Törökországban. Mit árulhat el nekünk erről a projektből?

Ian McDonald:  Isztambulban játszódik  2027-ben, amikor Törökország csatlakozik az EU-hoz. Európa határvonala most már az Aramm szigetektől az Ararát-hegyig terjed. Hat szereplő életét követi nyomon öt napon át. A nagyobb Isztambulnak már tíz millió lakosa van.

SFFWorld: Ahogy én, úgy ön is lelkes utazó. Hisz abban a régi utazó szólásban, hogy „az utazás fontosabb, mint az elért cél”, mikor a regényén dolgozik?

Ian McDonald: Épp, mint amennyire imádom az utazást magát (sosem fogom kinőni az örömmel vegyes borzongást, melyet repülés közben élek át, hiába próbálnak a légitársaságok az áraikkal kicsinálni). Ha nincs cél, nincs könyv sem.

SFFWorld: Legutóbbi interjúnkban David Louis Infoquake című regényéről mondott pozitívokat. Akadt azóta olyan kiadvány, melyen rajta tartja a szemét?

Ian McDonald: Öhm... Most nem olvasok SF-et, de volt lehetőségem bepillantást nyerni Chris Robertson következő történetébe, mely a Pyrnél jön ki. Tetszeni fog önöknek. Nagyon.

Az interjút készítette: SFFWorld.com

Fordította: Rondár

A nyolcvanas években a cyberpunk nagy lángon égett. Az évtized legnépszerűbb sci-fi tematikája volt, de gyengeségei miatt az 1990-es évek elejére megszűnt önállóan létezni, és beleolvadt a kortárs sci-fibe. Ez a jelenség leginkább az irodalom terén volt tetten érhető. Filmekben, rajzfilmekben és videojátékokban a 90-es évek bizonyult a legtermékenyebbnek a kibervandálok számára. Gyengeségei közé tartozott az is, hogy szinte csak a látványvilágáról lehetett azonosítani. Virtuális valóság, sötét közeljövő, drogok, bandák, a hacker, mint Robin Hood, implantátumokkal felturbózott emberek, neontól ragyogó posztmodern városok stb. A cyberpunkból a későbbiekben további punk tematikák születtek, melyek közül a leghíresebbé a steampunk és a biopunk váltak. Viszont más alműfajok is születtek belőle.

A technológiai szingularitás rajongóinak is öröm volt elmélyedni a cyberpunk művészetben, hiszen a magát önállóvá alakító technológia már William Gibsonnál is fontos szerepet játszott. A másik, napjainkban virágkorát élő tematika, mely szintén a cyberpunknak köszönheti mai arculatát, az a transzhumanista fikció. Ha alaposan megfigyeljük ezt az alműfajt, mely az ember továbbfejlesztését, átalakulását helyezi előtérbe, akkor nem is tűnik olyan lehetetlennek ez a párhuzam. A magát gépekkel, szoftverekkel és génmódosítókkal továbbfejlesztő ember is a kibervandál irodalom sajátossága volt, noha már jóval régebben is felbukkant. De a cyberpunk sem tűnt el maradéktalanul.

Az 1990-es évekre már mindenki temette a népszerű zsánert, melynek az volt az oka, hogy legtöbb jóslata beteljesült. A cégek egyre nagyobb hatalmat vásároltak maguknak, a videojátékok révén megszülettek az első virtuális valóságok, az internet felbukkanásával pedig lehetővé vált a számítógépeken keresztül végezhető infócsere és kommunikáció. Mindezek ellenére akadtak még írók, akik igyekeztek életben tartani. Gibson híd-trilógiája mellett a 90-es évek másik kiemelkedő alkotása Neal Stephenson Snow Crash című regénye volt. A Snow Crash merőben eltért a korábbi kibervandál történetektől: humoros volt, depresszió helyett pörgést és akciódússágot, valamint elképesztő ötletparádét vonultatott fel. A Snow Crash helyezkedik el a cyberpunk és a poszt-cyberpunk határán. Stephenson következő, immáron Hugo-díjat is elnyert regénye, a Gyémántkor már a poszt-kibervandál címek közé sorolható. Mitől is?

A poszt-cyberpunk abban különbözik a hagyományos cyberpunktól, hogy hangulata, mondanivalója, illetve a képi világa eltér a gibsoni világtól. Egy poszt-cyberpunk regénynek nem kell a közeljövőben játszódnia és nem kell depresszívnek lennie. Csak a cyberpunk néhány motívumát viszi tovább, és kerekít belőlük egyedi világú és hangulatú történeteket. Stephenson Gyémántkora esetében ez a neoviktoriánus világ, melyet feltöltöttek cyberpunk elemekkel.

A poszt-cyberpunk a mai napig aktív a science fictionben, és több ismert író is foglalkozik vele. Kiadónk megjelentette már Lauren Beukes Moxyland című írását, mely az egzotikus és disztopikus Fokvárosba röpíti az olvasót. Ian McDonald hamarosan magyarul is megjelenő Brasyl című írása szintén poszt-cyberpunk jellegű. Vernor Vinge-től sem idegen ez a téma, hiszen ő volt az első író, akinek sikerült hitelesen ábrázolnia a kiberteret True Names című történetében, A szivárvány tövében című regénye pedig teljesen poszt-cyberpunk. Az említett tematikában írt már regényeket Cory Doctorow, Charles Stross, Robert J. Sawyer, David Louis Edelman, Nancy Kress és Richard K. Morgan is.

Rondár

A brazil science fictiont az elmúlt pár évtizedben fedezték fel újra. A korai SF munkák közé tartozik Joaquim Felício dos Santos Páginas da história do Brasil, escritas no ano 2000 („Brazília történelmének lapjai, írták: 2000-ben”) című írása egy szatirikus elképzelés az ország jövőjéről. Több ehhez hasonló, szatirikus novellát és regényt fedeztek fel a kutatók, melyek közül az egyik legérdekesebb a gótikus hangulatú O imortal („A halhatatlan”) Brazília legismertebb szerzőjétől, Machado de Assistól. Augusto Emilio Zaluar az 1800-as években írta meg O Doutor Benignus („Benignus doktor”) című történetét, mely Jules Verne szellemében íródott. Még a feminizmus is megjelent. Emilia Freitas 1899-ben megjelent A Rainha do ignoto („Az ismeretlen királynője”) egy utópiába illő feminista szigeten játszódik.

Az utópia egyébként visszatérő elemévé vált a brazil spekulatív irodalomnak. Nem csak a sci-fi, de a fantasy is alkalmazza. Az O Reino de Kiato (No país da verdade) („Kiato királysága  – Az Igaz országában”) Rodolfo Teófilótól az eugenika lehetőségeit vizsgálja egy racionális szigettársadalomban. Szintén az eugenikával játszik el a Sua Excelência, a Presidente da República no ano 2500 („Őexcellenciája, a 2500-as év köztársasági elnöke”) Adalzira Bittencourt tollából, mely egy futurisztikus Brazíliába röpíti el az olvasókat. A fantasy és a sci-fi mixelése sem volt ritka.

Az 1920-as években jelent meg Albino Coutinho A Liga dos planetas („Bolygók ligája”) című elbeszélése, melyben a Vénuszra és a Marsra utaztak a szereplők, Gastão Cruls A Amazônia misteriosa („A rejtélyes Amazónia”) című története pedig egy inkáktól származó, nőkből álló törzsről szólt, és egy német tudósról, aki indiánokon hajt végre génmanipulációs kísérleteket.   Az O presidente negro („A fekete elnök”) Monteiro Lobato tollából egy jövőben játszódó szatíra a rasszista Amerikáról. 1930-ban jelent meg Menotti del Picchia A República 3.000 („3000: Köztársaság”) című regénye, mely egy futurisztikus, elveszettnek hitt városban játszódik, kalandosabbnál kalandosabb eseményekkel.

A változatos témák mellett felbukkantak az amerikai mintára készülő ponyvamagazinok. Krimi, thriller, románc és fantasztikum központú újságok árasztották el a piacot, melyek egyaránt közöltek novellákat, folytatásos regényeket és kisregényeket. Ilyen magazin volt a  Romance Mensal: uma revista diferente das outras, az A Novela, az Aventura e Mistério, a Mistérios és a Meia Noite. Hazai és külföldi szerzőktől egyaránt leközöltek írásokat, de sajnos hamar megszűntek. Az első, kifejezetten sci-fi magazin a Fantastic volt, mely az azonos című  amerikai lap honosított változata volt. Az 1955 és 1961 között megjelenő magazinnak később több, hasonlóan rövid életű utódja is felbukkant. Ezek közül az egyik a Galáxia 2000 volt.  Még az Asimov’s Science Fictionnek is akadt egy licencelt változata Isaac Asimov Magazine: Contos de Ficção Científica címmel, de három évnél tovább ez sem húzta. Manapság is kaphatók fanzinok, de a brazil SF hírportálok felköltöztek a világhálóra.

Brazília első, kifejezetten sci-fire specializálódott szerzője Jerônymo Monteiro volt. A szerző sci-fi iránti rajongása nagyon furcsának számított a korabeli brazil irodalmi szférában.  Leginkább az angolszász fantasztikum vonzotta, és saját történeteihez is onnét merített ihletet. Az 1930-as években egy rádiójátékon dolgozott, melynek főszereplője (Dick Peter) egy olyan magánnyomozó volt, aki mindig beleártja magát valami veszedelmes sci-fi kalandba. Később könyvként is kiadták őket, melyeket szintén Monteiro írt Ronnie Wells álnéven. 1964-ben megalapította a Brazil Science Fiction Közösséget, 1970-ben bekövetkező halála előtt nem sokkal pedig a Magazine de Ficção Científica magazin szerkesztője volt.  Életműve változatos; írt gyermekkönyveket és romantikus regényeket is. Legismertebb története az 1961-es Fuga para parte alguma („Menekülés a semmibe”). Monteiro után kezdett virágozni a brazil SF. A tengerpartot az új hullám nyaldosta.

Gumercindo Rocha Dorea (az Edições GRD kiadó társalapítója) elkezdett kiadni számtalan SF művet, melyek közt fordítások és hazai szerzők munkái egyaránt akadtak. Ezen tevékenysége miatt ragadt rá a „brazil Campbell” kifejezés. Szerkesztőként ügyelt arra, hogy a brazil nyelven íródott novellák és regények ­­­­­­– melyek az ő kezén mentek át – ne csak olyan íróktól érkezzenek, akik csak SF-et írtak, hanem a mainstream és a szépirodalmi szerzőktől is fogadott sci-fi témájú alkotásokat. Az első két, tisztán brazil sci-fi antológiát is ő állította össze 1961-ben. Ezek voltak az Antologia brasileira de ficção científica („Brazil Science Fiction Antológia”) és a Histórias do Acontecerá („A Még-Megtörténhet történetek”). Ez a kiadó, és a többi, SF köré szerveződött kis kiadók (például az EdArt) teremtették meg a valódi brazil sci-fi közéletet. Új szerzők tucatjait fedezték fel. A legismertebbek (a sikeresebb regényeik címét dőlt betűvel írtam): Dinah Silveira de Queiroz Eles herdarão a Terra („Megörökölhetnék a Földet”), André Carneiro Diário da nave perdida („Az elveszett űrhajó naplója”) és az O homem que adivinhava („Az ember, akinek igaza volt”), Rubens T Scavone O homem que viu o disco-voador („Az ember, aki látta a repülő csészealjat”). Kiemelendő még Fausto Cunha, aki az írás mellett szerkesztőként, fordítóként és kritikusként is tevékenykedett. Az ő legismertebb műve az As noites marcianas („Éjszakák a Marson”).

De mint tudjuk, az új hullám után is volt élet a sci-fiben. Folytatása következik!

1969-ben a Festival Internacional de Cinemával együtt tartottak meg egy sci-fi szimpóziumot. Ez több híres írót is Brazíliába vonzott, többek között Brian W. Aldiss-t, Poul Andersont, Alfred Bestert, Harlan Ellisont, Frederik Pohl-t, Arthur C. Clarke-ot, Robert A. Heinleint és A. E. van Vogt-ot. Ez az esemény fontos része az SF történelmének, hisz ritkán gyűlt össze ennyi híres sci-fi író egy helyen, és erre azóta is ritkán volt példa. A szimpóziumot José Sanz, fordító és szerkesztő szervezte. Az esemény nyomott hagyott, hiszen e találkozó hatására alakult meg Dublinban a World SF Szövetség 1976 szeptemberében. A sikereknek köszönhetően a brazil SF közélet átmenetileg felvirágzott. Az 1960-as évek brazil írói folytatták tevékenységüket a 70-es években is, de a stílusuk megváltozott. Megerősödött a társadalomkritikai fennhang az írásaikban, és elszaporodtak a disztopikus és utópikus munkák. Leginkább a fennálló katonai rezsimet és a hozzá kapcsolódó technokráciát bírálták. Ezen művek közé sorolható Chico Buarque Fazenda modelo („Modelfarm”, George Orwell Állatfarm című regényének mintájára írott fabula) című műve, de felbukkantak a kapitalizmust és a tekintélyelvűséget megcélzó fricskák is. Ilyen Herberto Salles O fruto do vosso ventre („Méhednek gyümölcse”), Ruth Bueno Asilo nas Torres („Menedék a toronyban”), André Carneiro Piscina livre [„Ingyenes uszoda”) és Ignácio de Loyola Brandão's hírhedt Não verás país nenhum („Sosem láthatod az országot”) című regénye.

Brian W. Aldiss, Phil Farmer, Robert Sheckley és JG Ballard Brazíliában. 

A brazil sci-fi második hulláma az 1980-as években indult el, mikor több SF egyesület jött létre, sok fanzinnal együtt. Több új író is felbukkanhatott az utóbbiaknak köszönhetően. Ilyen fanzinok voltak a Somnium, a Hiperespaço vagy a Boletim Antares vagy a rajongói antológiák, mint pl. a Verde... Verde... („Zöld... Zöld...”), melyet Sergio Fonseca de Castro szerkesztett, és 1988-ban adott ki. Az írók gyakran kerültek ki rajongói klubokból, ezért nagyon közvetlen volt a kapcsolatuk rajongóikkal. Ezek közé a szerzők közé tartozik Jorge Luiz Calife hard SF trilógiájával, a Padrões de contato („Minták érintkezése”), Horizonte de eventos („Eseményhorizont”) és a Linha terminal („Vonallezárás”) című regényekkel. Ataide Tartari, aki A A Smith álnéven írta meg az EEUU 2076 D.C: um repórter no espaço-t („USA 2076: Riporter az űrben”), Henrique Flory, a Só sei que não vou por aí („Azt már tudom, hogy arra nem megyek”) és a Cristoferus írója, Roberto Schima Pequenas portas do eu („Az Én kicsi ajtói”), José dos Santos Fernandes Do outro lado do tempo („Az idő túloldalán”), Ivanir Calado A mãe do sonho („Álmok anyja”), Imperatriz no fim do mundo („A világvége királynője”) és Brauliom Tavares díjnyertes munkája, az A espinha dorsal da memória („A memória gerince”).

A brazil SF második hulláma idején bukkant fel  Ivan Carlos Regina, aki elindította országa sci-fi irodalmának első megújuló mozgalmát, melyet csak „kannibál manifesztóként” emlegetnek. Ez a mozgalom az 1990-es évek elején indult útjára, és az angolszász SF-el való szembeszállást tűzte ki céljául. Regina szerint a brazil fantasztikumra kártékony hatással volt a külföldi szerzők másolása, és kliséiknek átvétele, valamint azok állandó használata. Merész novelláskötetében, az 1993-as megjelenésű O fruto maduro da civilizaçãoban („A civillizáció érett gyümölcse”) mutatta be újító ötleteit. A kannibál manifesztó a brazil modernistától, Oswald de Andradétól származik, aki arra buzdította az írótársait, hogy „egyék ki” a külföldi művekből azt, ami jó, és adják hozzá hagyományaikat, kultúrájukat. Néhányan a 80-as és a 90-es évek között már írtak olyan történeteket, melyek ebben a szellemiségben íródtak: Marcio Souza A ordem do dia („A Naprend”), Herberto Salles A porta de chifre („Szarv ajtó”) és Floro Freitas de Andrade Jogo terminal („Termináljáték”) című díjnyertes műve is ide sorolható. A zeneszerző és előadóművész Fausto Fawcett is kipróbálta magát az írásban. Egy érdekes regénye, a Santa Clara Poltergeist cyberpunk elemeket tartalmaz, melyeket megbódít néhány pszichokinetikus erővel, helyszíne pedig a közeljövő Rio de Janeirója. Egy szintén kibervandál témájú gyűjteményes kötete, a Básico Instinto („Alapösztön”) 1992-ben jelent meg.

Az elmúlt tíz évben igencsak megerősödött a brazil SF. Felbukkantak a kortárs sci-fit és fantasyt összekötő regények is, melyek közül kiemelendő Roberto de Sousa Causo A corrida do rinoceronte („A rinocérosz verseny”) című elbeszélése. Az alternatív történelem Gerson Lodi-Ribeiro Xochiquetzal: uma princesa asteca entre os incas („Xochiquetzal: Egy azték hercegnő az inkák között”) című művével gazdagodott. Fabio Fernandes Os dias da peste („Pestises napok”) című regénye pedig a technológiai szingularitásról szól. Jorge Luiz Calife folytatta hard science fiction történeteit „Minták érintkezése” című trilógiájának előzményével, az Angela entre dois mundosszal („Angela két világ között”), míg Ataide Tartari – aki alapból két nyelven ír – az Egyesült Államokban jelentette meg  Amazon és Tropical shade című regényeit.

Az internetnek köszönhetően több bátor és fiatal szerző bukkanhatott fel. Ez volt a harmadik hullám. Eleinte egy Fabio Fernandes által szervezett Orkut közösségben találtak egymásra ezek a szerzők. Ennek a hullámnak a felfedezettjeihez tartoznak: Flávio Medeiro, Clinton Davisson, Cristina és Tibor Moricz.

                                               Tibor Moricz FOME című regénye állítólag az egyik legvéresebb brazil SF.

Azonban a legfontosabb tagja ennek a hullámnak a Luis Bras álnevet használó Nelson de Oliveira. Oliveira feladta a mainstream irodalomban felépített karrierjét, és a zsánerirodalomban helyezkedett el. Paraíso líquido („Folyékony Paradicsom”) című novelláskötete merész és ötletgazdag. Második könyve a Sozinho no deserto extremo („Egyedül az extrém sivatagban”) volt, egy apokalipszis túlélőjével a főszerepben. A sci-fi és a fősodor irodalmi stílusjegyeinek ötvözésével új hullámos poszt-cyberpunk történeteket tett le az asztalra. Szerkesztőként a Projeto Portal magazint szerkesztette 2008 és 2010 között. Véleményét, mely szerint a spekulatív irodalom csak a mainstream stílusjegyekkel fejleszthető tovább, igyekszik sokszor hangoztatni.

A brazil SF harmadik hulláma tűnik a legerőteljesebbnek, hiszen több tucatnyi kiadó bukkant fel São Paulóban, melyek a spekulatív fikció rajongótáborát igyekeznek kiszolgálni. Természetesen a Harry Potter és A Gyűrűk Ura hatására nőtt meg az igény a zsánerre, és folyamatosan zajlik azoknak a brazil íróknak a felfedezése és kiadása, akik színvonalas műveket tudnak produkálni. Akadnak nagyobb, stabilabb kiadók, mint például a Devir, az Aleph és a Conrad, melyek évente bővítik a repertoárjukat sok-sok regénnyel, míg a feltörekvő, kisebb kiadók, pl. a Draco, Tarja, Terracota és a Não Editora igyekeznek új szerzőket elindítani. Sajnos a mára már közhelyesnek számító probléma Brazíliában is jelen van: a zsánerkiadókra nem hajlandó felfigyelni a mainstream média. De nincs is rá szükség, mivel a brazil SF szerzők elég népszerűek. A harmadik hullám írói sikeresen meghonosítják az új trendeket, legyen szó a transzhumanizmusról, a steampunkról vagy a new weirdről. Több SF magazin és antológia jelenik meg évente, melyekben gyakran publikálnak pályakezdők és bejáratottak is. Leszögezhetjük, hogy a kortárs brazil fantasztikum él és virul, mivel az írók ráébredtek, hogy csak úgy lehet életképes hazájukban az SF, ha nemzetiségük nem veszik ki belőle.

A cikket írta: Rondár

Ha le akarjuk egyszerűsíteni a transzhumanizmust, akkor egy mondatban így foglalhatnánk össze a lényegét: az ember kicsit besegít az evolúciónak saját találmányával, a tudománnyal. A transzhumanista mozgalom az ember mesterséges továbbfejlesztéséről szól, és rövid időn belül óriási népszerűségre tett szert. Egyesek imádják, másokat rémülettel tölt el a lehetőség, hogy az ember egyesül a géppel, sőt továbbfejleszti magát, és az eredmény egy új létformává fejlődik. Az ötletről ordított, hogy a science fictionnek ki kell használnia, s lőn. A kortárs sci-fi egyik legnépszerűbb alműfaja lett a transzhumanista irodalom, mely létrejötte óta egy mozgalommá nőtte ki magát.

Az irodalom mellett képzőművészeti értéke is van. Rengeteg gyönyörű rajz, festmény, modell és szobor örökíti meg az átalakult emberiséget, nem is beszélve a profi és amatőr filmesek műveiről. De vajon honnan indult? Nick Bostrom A History of Transhumanist Thought című cikkében a reneszánsz humanizmusig vezette vissza. Hozzánk közelebbi példa J. B. S Haldane 1923-ban írt Daedalus: Science and the Future című esszéje, melyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a biológia, a genetika és más tudományok alkalmazásával előnyökhöz juttatható az emberi test. Julian Huxley használta először a transzhumanizmus szót 1957-ben. Érdekesség, hogy öccse, Aldous Huxley írta meg a Szép új világ című klasszikust.

A mozgalom az 1900-as évek utolsó évtizedeiben jött létre, mikor már elkezdték tanítani a transzhumanista tételeket az egyetemeken. Értekezések, esszék és ismeretterjesztő könyvek tucatjai láttak napvilágot, és felbukkantak a mozgalom legnagyobb koponyái is. 1998-ban jött létre a liberális érzelmű Transzhumanista Világszövetség. Néhányan a jövőkutatók közül sci-fi regényeket is írtak, melyekben előkerült a transzhumanizmus. Vernor Vinge, David Brin, Greg Egan és Hannu Rajaniemi is közéjük tartoznak., de őket már évtizedekkel ezelőtt megelőzte néhány nagy sci-fi író.

A sci-fi aranykorában is megjelent már a transzhumanizmus, például Arthur C. Clarke esetében. A gyermekkor vége befejezése erősen transzhumán töltésű. Ide sorolható még Robert E. Heinlein Matuzsálem gyermekei című regénye, A. E. van Vogt kisregénye, a Slan, Isaac Asimov Én, a robot című kötetének néhány története és Stanisław Lem Kiberiádája. Ahogy azt már a poszt-cyberpunkról szóló cikknél is írtam, a kibervandál irodalom is a transzhumanizmusból táplálkozott. Ezen kívül továbbgondolta a korábban lefektetett transzhumanista elméleteket. Ha ma elolvasunk egy transzhumanista regényt, mely a közeljövőben játszódik, nehezen tudjuk megkerülni, hogy ne ugorjunk bele néhány cyberpunk motívumba. Noha az emberként gondolkodó és érző gép nem a kibervandálok találmánya, mégis gyakori szereplője volt az ilyen típusú történeteknek. A digitalizált emberi elme, vagy a gépekkel programozott mesterséges intelligencia is ebben az alműfajban volt a leggyakoribb, nem is beszélve a mindenféle implantátumokról.

A transzhumanizmus logója

A transzhumanista irodalom csak a 90-es években ágazott el teljesen a cyberpunktól, bár sokan tekintik poszt-cyberpunknak  annak azokat a regényeket, melyek a kibernetikát gondolják tovább. Greg Bear A vér zenéje című írása a nanotechnológiával játszik el, és helyezi az embereket a jövőbe. Az sem ritka, hogy biológiai szempontból fejleszti magát tovább az emberiség, melyre remek példa a Gattaca című film, ahol megkülönböztetik a természetes úton és a mesterséges beavatkozással világra jött embereket. A kortárs fantasztikus – talán a körülötte kialakult mozgalom miatt – legnépszerűbb tematikája a transzhumanizmus (melyen néha poszthumanizmusnak is neveznek), és egyre több író foglalkozik vele. Ennek az egyik oka az, hogy sok történet mesélhető el vele. Akad közöttük akció, thriller, horror vagy éppen lassan csordogáló, hangulatkeltő, esetleg filozófiai írás. Már kis hazánk szerzőitől is jelentek meg transzhumanista regények, melyek közül a legismertebb Brandon Hackett (Markovics Botond) Isten gépei című regénye.

A cikket írta: Rondár

Második könyvfesztiváli újdonságunkról HAMAROSAN lerántjuk a leplet. Figyeljétek weboldalunkat és facebook oldalunkat! 

Manfred Macx nem hétköznapi figura. Reggeli előtt hat új ötlete van. Meg egy erekciója. Bizarr kapcsolatot ápol menyasszonyával, aki képtelen tisztességes családfőt faragni a nyughatatlan szabadalomkufárból. Nyomában lohol az amerikai adóhivatal. Milliókat keres másoknak, de neki nincs egy vasa sem. Egyébként pedig tőzsdére bocsátott hírnévindexe alapján a legnépszerűbb ember a világon. Aztán egyszer csak kap egy titokzatos hívást...
A szingularitást követő évtizedekben az emberek úgy vetik le a testüket, mint egy elnyűtt zakót. A bolygókat terraformálják, a Napot energiaforrásként használják, és mindent elkövetnek, hogy a világ csupán gigászi Matrjoska-agyakban létezzen tovább. 
Charles Stross humorral fűszerezett regénye a Macx-dinasztia sorsát követi nyomon ebben a pillanatról-pillanatra változó világban, ahol kommunista languszták dezertálnak az utolsó működő Windows rendszerből, ahol szökött kamaszok uralkodóvá koronázhatják magukat egy aszteroidán, és ahol a valóságból is jóval több van a kelleténél. És még valami: a macskák sosem azok, amiknek mutatják magukat!

Charles David George Stross 1964. október 18.-án született Leedsben. Pályája nagyon sokszínű; tevékenykedett már újságíróként, programozóként, gyógyszerészként és ismeretterjesztő könyveket is írt. A magazinokba publikált cikkei ma már az interneten is olvashatók. Újságírói pályáját egy ideje pihenteti, hogy több ideje legyen regényeket írni.  

Stross dedikál

Prózájára nagy hatást gyakoroltak a cyberpunk mozgalom kimagasló alakjai, illetve a popkultúrális jelenségek. Az 1970-es, 80-as években a White Dwarf magazinba írt cikkeket az Advanced Dungeons & Dragons című szerepjátékról. Néhány teremtménye, mint például a death knight, a githyanki, a githzerai és  a slaad bekerültek a  Fiend Folio nevű kiegészítőbe. Első publikált novellája („The Boys”) 1987-ben jelent meg az Interzone magazinban.

Stross mindenkit elpusztít 

Stross írói karrierje bíztatóan indult. Első regényét, a Singularity Sky-t jelölték a Hugóra. A későbbiekben több novellája és kisregénye is jelölve lett rangos díjakra, például a The Concrete Jungel elvitte a Hugót 2005-ben. Leghíresebb – és egyben legmegosztóbb – írását, az összefüggő novellákból  felépülő Accelerandót a technológiai szingularitás szellemében írta meg. A novellából regénnyé bővített könyvet jelölték többek közt a John W. Campbell-, Arthur C. Clarke-, BSFA- és a Hugo-díjakra, a Locust pedig meg is nyerte. A szintén 2006-ban megjelent Glasshouse a Prometheus-díjat vitte el, de jelölték néhány továbbira is. 

Az a póló!

Charles Stross regényei sokszínűek. Három nagyobb sorozata is ismert, amelyek közül a legfelkapottabb az ún. Laundry-akták, amelyben lovecraft-i elemek lelhetőek fel. A sorozat visszatérő főszereplője Bob Howard, az okkult rendszergazda. A nyitókötetben, a The Atrocity Archievesban Howard első titkosügynöki kalandját meséli el nekünk Stross, aki párhuzamos univerzumbéli nácik és ősi istenek ellen veszi fel a harcot. Írt már ifjúsági sci-fit is, űroperát, de a párhuzamos világok, a transzhumanizmus, a hard sci-fi, az időutazás és a poszt-cyberpunk egyaránt megtalálható a repertoárjában. Természetesen ezek ötvözetei is gyakoriak nála.  

A nemzetközi sci-fi közéletből is kiveszi a részét. Több rendezvényen is megjelenik személyesen, aktívan blogol és kommunikál rajongóival. Alistair Reynolds, Richard K. Morgan és Ken MacLeod mellett őt tartják a kortárs brit sci-fi legzseniálisabb (és talán legelborultabb) alakjának. Barátságot ápol Hannu Rajaniemivel és Cory Doctorow-val is. Utóbbival 2012-ben megjelentettek egy közös regényt is, The Rapture of the Nerds címmel. Rogue Farm című novellájából  animációs filmet készítettek 2004-ben.  Magyarországon eddig csak néhány novellája jelent meg.           

A magyar sci-fi festmények elterjedése nagyjából egyidős a hazai tudományos fantasztikus könyvkiadás aranykorával, és a nagy költségvetésű sci-fi filmek magyar bemutatóival. Az 1970-es, 80-as években nagyon népszerűek voltak a hazai festőkkel készíttetett filmplakátok. A forgalmazók ugyanis nem az eredeti anyagot vették át, mint napjainkban, hanem ismert vagy kevésbé ismert művészeket kértek fel egy-egy kép megalkotására. Ezeknek a plakátoknak ma már óriási értékük van, hiszen népszerűek a gyűjtők körében, és a nosztalgia faktoruk sem elhanyagolható.     

Akik akkor élték fiatalságukat, mikor a science fiction beszivárgott Magyarországra, elmlékezhetnek a Csillagok háborúja, A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér szürreális borítóira, melyeket Helényi Tibor készített. Neki, és sok más grafikusnak szerencséje volt a Kádár-korszakban, hiszen amellett, hogy jól fizető szakma volt (4000 forint plakátonként nagyon jó pénz volt akkoriban), szinte teljesen szabad kezet kaptak munkáik elkészítésében. Persze nem csak sci-fi téren volt divat a plakátkészíttetés. Helényi például a Ben-Hurhoz is készített festményt, igaz, az is tükrözte a sajátos stílusát. A megboldogult szerző utolsó filmplakátja az 1987/88-as Robotzsaru volt. A művész úr nem csak filmplakátokat készített. A lengyel cirkuszplakátokat megidéző képek mellett készített címlapokat az IPM-nek, és az 1990-es évek elején könyvborítókat is. Stephen King Cujója, Clive Barker Korbácsa és Robin Cook Az agy című regénye is az ő képével jelent meg.

Minden erényük ellenére ezeknek a plakátoknak volt egy negatív vonásuk is: félrevezetőek voltak. Az erősen szürreális hangulatot idéző festmények mindig is a hazai fantasztikus látványvilág részét képezték. A Galaktika magazinon és a Kozmosz könyvsorozat borítóin is visszaköszöntek, mintha azt hitték volna a tipográfusok, hogy a sci-finek a különcségét kell a legerősebben kihangsúlyozni. Az olyan filmek esetén, mint a Star Wars, mely nem ilyen megjelenítést igényel, ez inkább eredményez visszatetszést, mint sikert. Az pedig, hogy a klasszikus trilógia kasszasiker lett nálunk is, egyértelműen nem a plakátoknak volt köszönhető. Később akadt egy szerzőpáros, akik megváltoztatták a 80-as évek divatját.

Egy szürreális Galaktika borító. 

Szikszai Gábor és Boros Zoltán maguk is készítettek filmplakátokat a 80-as évek végén, de ők Boris Vallejo, Frank Fazetta, Jim Burns, Juan Giménez és Drew Struzan ösvényén haladtak tovább, és inkább nyugati stílusban készítettek karakterközpontú festményeket. Ebben az is közrejátszott, hogy a rendszerváltás után Magyarországra is eljutott az a technológia, amellyel kicserélhetővé vált a cím a borítón. A Boros-Szikszai páros legismertebb művei persze a sci-fi/fantasy könyborítók. Első munkáik között szerepelt a Státuszcivilizáció, a Tigris! Tigris!  és hasonlóan nagy nevű regények borítói. A legismertebbek persze a M.A.G.U.S sorozatnak készített borítóik és illusztrációik lettek, és bár szívükhöz közelebb álltak a sci-fis festményeik, mint a fantasysek, a nemzetközi elismeréhez az utóbbin keresztül vezetett az út. Egy ideje már külföldi felkérésekre is készítenek rajzokat. 2006-ban el is nyerték a Chesley-díjat a Magic: The Gathering kártyajátékhoz készített Blazing Archon című képükkel.  A szerzőpáros családostól kiköltözött az Egyesült Államokba, hogy grafikusként folytassák tovább életüket. A hazai sci-fi és fantasy borítófestőkre mért hatásuk óriási. Egy teljes generáciő nőtt fel úgy, hogy az ő festményeiket csodálhatták a könyvek borítóin.

A díjnyertes kártyakép.

A 2000-es években tűnt fel a magyar SF-művészet ma is aktív csapata. A digitális festészet térnyerésével a művészek haladhattak a korral, és évről évre új tehetségek bukkannak fel, akik örömmel készítenek borítófestményeket, nemzetközi színvonalon. Ez utóbbi megerősítette a 2012-es hír, mely szerint március 29-én kihírdették, hogy a Spectrumba – mely egy, az előző év legjobb sci-fi és fantasy festményeiből összeálló válogatás – bekerült három magyar festő neve is: Havancsák Gyula, Titkos Péter és Vass Richárd voltak ezek a tehetségek. Induló cikksorozatunk második részében kitekintést adunk a külföldi sci-fi képzőművészetről a teljesség igénye nélkül. Ezt követően bemutatjuk az Ad Astra Kiadó borítófestőit, akiknek munkáit már ti is megcsodálhattátok.        

Boris Vallejo

Borris Vallejo (1941) perui festő, aki leginkább heroikus fantasy, sci-fi és erotikus témájú festményeiről ismert. Nagyon sok illusztrációt készített Edgar Rice Burroughs Tarzan ciklusához és Robert E. Howard Conan történeteihez. Ezek, valamint filmes plakátjai alapozták meg mai napig népes rajongótáborát. Stílusára az anatómiai pontosság jellemző, alakjai legtöbbször izmos férfiak és feszes bőrű, enyhén izmos nők. Utóbbiak közül sokat saját magáról és feleségéről, Julie Bellről mintázott.

Stephan Martinère

Stephan Martinère (1962) francia festő, aki a kortárs sci-fi festészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Készített már borítót Vernor Vinge, Neal Stephenson, Robert A. Heinlein, Ken MacLeod, Brandon Sanderson és Ian McDonald regényeihez is. Dolgozott több, ismert rajzfilmsorozaton; számos epizódot ő rendezett a Bigyó felügyelő, a Dennis, a komisz és a Vili világa című sorozatokból, és vázlatokat készített az Én, a robot című filmhez. A videojáték-szakmában is keresett alkotó. A Myst játékok rajongói megismerkedhettek már néhány általa tervezett helyszínnel, de az Id Software-rel is közreműködött már, mikor a cég a Rage-en dolgozott. Stílusára a végtelenségig kidolgozott részletek jellemzők, és az atmoszféra teremtő erő.

Jim Burns

Jim Burns (1948) walesi festő, aki a brit sci-fi festészet egyik legnépszerűbb alakja. Ridley Scott alatt is dolgozott már, leginkább a Blade Runneren. Hírnevet akkor szerzett magának, mikor lehetőséget kapott, hogy borítókat készítsen Harry Harrison könyveihez. Manapság a brit űropera egyik legnépszerűbb alakjának, Peter F. Hamiltonnak rajzol könyvborítókat. Stílusának visszatérő elemei a fotorealisztikusan kidolgozott, gyönyörű nők, és a részletesen megrajzolt háborús gépezetek, űrhajók és a hangulatos környezet.

Frank Frazetta

Frank Frazetta (1928 – 2010) amerikai festő volt, aki számtalan könyv, képregény és lemezborítót tervezett élete során. Nagyanyja hatására kezdett el a festészettel foglalkozni, és karrierje kezdetén western, történelmi, fantasy, szuperhős és krimi témájú képregényeken dolgozott. Hasonlóan Vallejóhoz, ő is készített Conan, Tarzan és John Carter illusztrációkat, de rajzolt már King Kongot, Vampirellát és Pókembert is. Ezen munkák révén tett szert jelentős rajongótáborra, és mikor Robert Bakshi az ő közreműködésével készítette el lenyűgöző animációs filmjét, a Tűz és jeget, a filmszakma is megismerte. 2010-ben hunyt el. Stílusa hatással volt a He-Man és a Legend of Zelda alkotóira, és bár sokan hasonlítják Vallejóhoz, Frazettát sokan jobbnak tartják nála. Ez annak köszönhető, hogy sokkal több zsánerben ki tudta próbálni a tehetségét, mint az említett perui festő.

Raphael Lacoste

Raphael Lacoste (1974) francia festő, zeneszerző, filmkészítő és fotós. Hírnevet magának 2002-ben szerzett, mikor a Ubi Soft felkérte, hogy segítsen megtervezni a Prince of Persia Sand-sorozatának látványterveit, jelenleg pedig a cég Assassin’s Creed sorozatának vázlatait készíti. Ez utóbbit nagyon nagy kihívásnak tartja. Rengeteg képén találhatunk sci-fi és fantasy motívumokat. A magyar olvasók leginkább Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány című regényének borítójáról ismerhetik fel a művész stílusát, de dolgozott már Terry Goodkind több regényének borítóján is. Stílusára a kontrasztok jellemzőek leginkább. Szereti ötvözni a világosat a sötéttel.

Juan Giménez

Juan Antonio Giménez López (1943) argentin festőművész. Nagy hatást gyakorolt rá Hugo Pratt és Francisco Solano López stílusa. Dolgozott már a spanyol, olasz és francia lapoknak is, valamint segédkezett a Heavy Metal című film készítésénél. Legismertebb műve az Alejandro Jodorowskyval közösen készített Metabárók kasztja, mely Frank Herbert A Dűnéjének hatására íródott. A Metabárók kasztja Amerikába is eljutott, ahol cenzúrázva adták ki. Giménez szereplői és díszletei részletesen kidolgozottak; sok világos színt és erotikus elemet használ. Leginkább sci-fi és háborús témájú festményeket készít.

H. R. Giger

Hans Rudolf Giger (1940–2014) svájci festő volt, akit a legtöbben az Alien filmek látványtervezőjeként ismerhetnek. Ő dolgozta volna ki Alejandro Jodorowsky Dűnéjének látványterveit, mely végül nem valósult meg. Giger az Aliennel kultikus státuszt ért el a sci-fi rajongók között. William Gibson például a Virtuálfény és az Idoru című regényében is utal a festőre. A művész közreműködött még a Mindörökké Batman, az A lény, a Kopogó szellem 2, a Teito monotagari, a Killer Condom, a Future-Kill és a Prometheus látványtervezésében is. Két videojátékon is dolgozott, méghozzá az egyik legijesztőbb pszichológiai horroron, a Dark Seed első és második részén. Zenekaroknak is örömmel készített borítókat a lemezükhöz. 2014-ben hunyt el. Giger szürrealista festő volt. Munkái rémálomszerűek, és ami a legabszurdabb, hogy gyakran keverte őket erotikus elemekkel.

Drew Struzan

Drew Struzan (1947) amerikai illusztrátor, aki több mint százötven filmhez készített már plakátrajzot. Iskolai rajztanára két lehetséges ösvényt vázolt fel neki: vagy festő lesz, és akkor azt fest, amit akar, vagy illusztrátor lesz, és akkor pénzért festhet. Struzan arra hivatkozva, hogy ennie is kell, az utóbbit választotta. Az áttörés nagyon nehezen akart jönni, hiszen albumillusztrációkból nehézkesen élt meg, annak ellenére, hogy azok a Black Sabbath, a Bee Gees, Bach vagy Alice Cooper borítói voltak. Utóbbinak készített borítófestményét (Welcome to My Nightmare) a Rolling Stones minden idők száz legjobb albumborítója közé sorolta. A Star Warsnak tervezett plakát hozta meg számára a világhírt, mely után sorra felkérték őt ismertebb filmek plakáttervezéséhez: Blade Runner, Rambo, Rendőrakadémia, Vissza a jövőbe, Indiana Jones, Harry Potter és a bölcsek köve és még sok ismert vagy kevésbé ismert film plakátja köthető a nevéhez. Ő tervezte meg az eredeti Industrial Light & Magic logót és készítette el az Action Comics 800. számának borítóját. 2008-ban az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságának plakátja után jelentette be, hogy visszavonul. Sci-fi festményei – melyek erősen karakterközpontúak – nagy hatást gyakoroltak a későbbi SF borítófestőkre. Ma már kevés olyan sci-fi film jelenik meg, mely nem a karakter- és technikaközpontú plakátstílust használja.

Cikksorozatunk harmadik részében az Ad Astra magyar borítófestőiről fogunk írni.  

Sánta Kira

1978-ban született Budapesten. 1998-ban dekoratőri szakot végzett, 2004-ben pedig kert- és tájépítész mérnöki  képzettséget szerzett. Dolgozott már tipográfusként, kirakatrendezőként, kertépítészként, grafikusként, marketingesként és textúrázóként is. Ez utóbbi terén elért tapasztalatait hazai és külföldi cégeknél is kamatoztatta, hisz a mai napig foglalkozik videojátékokkal. A 2000-es évek eleje óta  fest könyvborítókat, melyeket digitálisan készít el. Minden festményének varázslatos kisugárzása van, és többnyire szereplőközpontúak.

Weboldala

Havancsák Gyula

1977-ben született, Túrkevén nőtt föl. Gyermekkorától érdekelte a rajzolás és a zene. Eme kettő művészet iránti rajongását dekoratőr és virágkötő édesanyjának, valamint basszusgitáros édesapjának köszönheti. A horror és a sci-fi iránt érzett szeretete festményeiben is megfigyelhető. H. P. Lovecraft és Edgar Allan Poe kiadásokhoz is rajzolt már borítót. Zenészként is aktívan tevékenykedik, és olyan kedvenceivel volt már lehetősége együtt dolgozni, mint az Annihilator, a Destruction, a Grave Digger, a Nightingale, a Stratovarius, a TYR, Glenn Hughes, Jorn Lande, At Vance és a Memory Garden. Borítói világszerte ismertek. Az orosz Dark City című underground magazin lapjain is bemutatkozott, a japán Burn! magazin olvasói pedig kedvencüknek választották a Stratovarius Polaris című albumához készített borítóját.

Weboldala

Vass Richárd

 1973-ban született, nemzetközileg is elismert illusztrátor, festő és képregényrajzoló, aki videojátékokhoz is készít konceptrajzokat. Gyerekkorában nagy hatást gyakoroltak rá a Fülesben látható rajzok, melyeket Zórád Ernő készített. Könyvborítókat és illusztrációkat az 1990-es években kezdett el rajzolni, majd a videojátékok felé terelődött a figyelme. A nyíregyházi Tonuzaba Entertainmentnek és a Digital Reality-nek is legyártott már sok-sok konceptrajzot. Képregényrajzolóként is megállta a helyét. A Vasárnapi szafariért megkapta az Alfabéta-díjat, valamint Titkos Péterrel és Havancsák Gyulával együtt bekerült a Spectrum című válogatásba 2012-ben, mely a világ legjobb sci-fi és fantasy illusztrációit gyűjti össze.

Weboldala

Csigás Gábor

1974-ben született Sárospatakon. Stílusára hatással voltak Dave McKean, Sparth, Gustave Doré és Mike Mignola munkái, a fantasztikumhoz való kötődése pedig gyermekkorában alakult ki. Jómaga is író; leginkább novellákat olvashatnak tőle kíváncsi olvasóink. Festményei és illusztrációi világszínvonalúak, valamint aktív tagja a hazai szerepjátékos és fantasy közösségeknek is. Fordítóként is dolgozott már; hozzá köthető a Kávé és kung-fu című könyv és megannyi novella fordítása. Fordított már Neil Gaimantől és M. R. Jamestől is, de a Vámpír: Maszkabál című szerepjáték honosítása is részben hozzá köthető.

Minek vagy kinek a hatására választottad az illusztrátori pályát?

Gyerekkorom óta foglalkozom rajzzal, valahogy ösztönösen ez vonzott, de nem mondhatnám, hogy hivatásnak vagy pályának tekinteném. Inkább csak olyan dolognak, amit szeretek csinálni.

Nem munkaként tekintek rá, ugye emellett zenész is vagyok és ez a két dolog kiegészíti egymást nálam. Eleinte persze mindenkire hatással vannak dolgok, Vallejotól kezdve a klasszikus művészeteken át egészen a képregényekig szinte minden idetartozik. Valahogy ez a kifejezési vágy benne van az emberben születésétől fogva, és az élmények inkább csak előhozzák.

Sallai Péter 

Személy szerint is vonzódsz a sci-fihez/fantasyhez?

Én az a generáció vagyok aki a '80-as években találkozott ezzel gyerekként először, és volt egy olyasfajta misztikum az egész körül, ami ma már nagyon kevésszer érint meg. A Star Warstól kezdve a Conan-történetekig, A Gyűrűk Ura... ezek mind nagy hatással voltak rám, persze sokszor inkább könyvélmények voltak, mint filmek. Nem is léteztek akkor még olyan kiemelkedő fantasy filmek, mint manapság. Viszont nem is volt ennyire készen tálalva minden; szükség volt az embernek a saját kreativitására, hogy egy olvasmányt a fejében el tudjon képzelni.

Mostanában talán több misztikus/horror történeteket olvasok, pl. Lovecraft, aki számomra megunhatatlan, de a sci-fi és a fantasy is a része ennek a nagy univerzumnak.

Melyik felkérésed jelentette az eddigi legnagyobb kihívást?

Mindegyik alkotásra önállóan tekintek, és nem elsősorban a kihívás miatt. Vannak esetek, amikor egy sokkal nagyívűbb munka elkészülhet pillanatok alatt, és van olyan is, amikor egy egyszerű koncepción is izzad az ember, ki tudja meddig. Általában ami hozzám közel áll, mint mű, vagy ha van egy bizonyos elvárás az emberrel szemben, akkor minden kihívás. De ez nem verseny, szóval itt nem szabad teljesítményként tekinteni egy képre. Annak van világa, hangulata. Benne van az alkotó lelke. Ez nagyon messze van a mai mennyiség, nagyság, és versenyközpontú felfogástól.

Vannak-e külföldi felkéréseid is?

Talán inkább azok vannak. Főképp lemezborítókkal foglalkozom, és a felkérések zöme külföldről jön, egyrészt a személyes ismeretségeken keresztül, másrészt a kiadók, zenekarok megtalálnak, így viszonylag jól működik a dolog. Olaszországtól a skandináv államokon át az USÁ-ig szinte mindenhonnan szoktak érkezni, és ennek örülök. Különösen ha egy zenekarral összefutunk egy turnén, vagy egy külföldi fesztiválon, és már évek óta dolgozunk együtt, de személyesen sosem találkoztunk. Ilyenkor kiszámíthatatlan irányt vehet egy este...

Sokan úgy gondolnak egy grafikusra, mint aki egész nap a rajztábla vagy a tablet fölött görnyed, és ez csak az egyik oldala, de van egy másik is. És az nagyon távol állhat ettől a sztereotípiától.

A magyar és külföldi grafikusok között akadnak-e példaképeid, vagy akiknek nagyra tartod a munkásságát?

Sokuknak kollégája is voltam itt-ott az évek során, itt főképp magyarokra gondolok. A Boros-Szikszai párost volt szerencsém megismerni, Fazekas Attila, Zórád Ernő, , külföldről Frazetta, Vallejo, Brom, Dave McKean,a klasszikusok közül is főleg a német romantika, de szinte mindenhol akadnak olyanok akiket kedvelek. Hosszú lenne mindet felsorolni.

Mikor elfogadsz egy felkérést, milyen információkra van szükséged ahhoz, hogy megfesd a borítót?

Elsősorban a könyv stílusa, közönsége az, amit látni kell. Másrészt egy fülszöveg, kapcsolódó képek, filmek... bármi segíthet.  Ez mindig attól függ, hogy a megrendelő mennyire akar egy bizonyos világot viszontlátni. Ha rám bízza, mindig örülök,mert  jobban bele tudom tenni saját magamat.

Egyből van elképzelésed akár nagy vonalakban a végeredményről , vagy csak munka közben alakul ki a végső koncepció?

Általában bevillan egy kép, hangulat, de nálam nagyon sokat alakul egy kép munka közben. Sokszor ezért sem látom értelmét a rengeteg vázlatnak, mert a végeredmény sokszor mégis teljesen más lesz. Szeretem nyitva hagyni a dolgokat.

Melyik áll közelebb hozzád? A lemez, vagy a könyvborítók?

Igazából nincs különbség a kettő között. Más megközelítést, attitűdöt hoz ki az emberből, de alapvetően ugyanolyan lelkesen lehet dolgozni mindkettőn. Nálam ez mindig döntetlen volt.

A lemezborító készítés mellett te magad is zenélsz? És ha igen, akkor milyen stílusban és hangszeren?

Már lassan tizenöt éves a zenekar. A Bornholm nevű black metal zenekarban zenélek, gitározom. Most lettünk készen az ötödik lemezünkkel, tavaly volt egy kisebb Európa-turné, fesztiválok. Eléggé kitölti az életemet.

Mikor éreznéd azt, hogy elérted a  karrieredben a csúcspontot?

Ezt az egyet soha nem akarom megtudni. Valamerre mindig lehet menni, és ez a legfontosabb. Sokszor, amikor az ember a céllal nem foglalkozik, néha észreveszi, hogy már rég maga mögött hagyta, és már más dolgok vannak előtte. Szerintem egy karrier addig tart, amíg az ember csinálhatja. Nem feltétlenül anyagi, vagy egyéb biztonság elérése a cél, hanem hogy friss legyen és legyenek igényei mindig valami létrehozására. Valami olyan út számára, amin menni lehet.